Számolgattam, hogy hány éves is vagyok, és kiderült, hogy többé-kevésbé ugyanannyi időm van hátra, mint amennyit eleddig éltem. Sokkal több a múltam, mint a jövőm. Úgy jártam, mint a kisfiú, aki nyert egy zacskó cukorkát, és közömbösen elszopogatta az első szemeket, de aztán észrevéve, hogy már alig maradt néhány, megrágja a belsejét.
Nincs már időm arra, hogy a középszerrel bíbelődjek. Nem akarok olyan meetingekre járni, ahol lángra lobbant egók masíroznak. Felzaklatnak az irigykedők, akik éppen azokat próbálják meg tönkretenni, akiket a legjobban csodálnak, amikor megkívánják a helyüket, a talentumukat és a szerencséjüket. Nincs időm már a parttalan eszmecserékre, arra, hogy olyan idegenek apró-cseprő gondjairól fecsegjek, akik nem részei az életemnek. Nincs már időm, hogy toleráljam azoknak az embereknek a neheztelését, akiknek – biológiai koruk dacára – nem nőtt be a fejük lágya. Utálok konfrontálódni olyan ősellenségekkel, akik a méltán nevezetes kórusvezéri poszton marakodnak. Az emberek nem beszélnek a fontos dolgokról, csak címkét sütnek mindenre. Túlságosan is fogytán vagyok az időnek ahhoz, hogy ne a dolgok velejéről beszéljek, én a lényegre török – a lelkemnek sürgős dolga van.
Már nem maradt a zacskóban sok cukor, emberi, nagyon emberi lények közelében élnék inkább, ha lehetne, akik tudnak nevetni a saját botlásaikon, nem bűvölik el őket a sikerek, akik nem érzik magukat kiválasztottnak idő előtt, akik nem futnak el a saját halandóságuk elől. Valahogy az igazi dolgok és emberek közelébe kell férkőzni, a lényeg teszi az életet olyanná, hogy megérje élni. És nekem a lényeg pont elég.
Írta: Mário de Andrade. Fordította: Mohácsi Árpád költő, műfordító
Kövesd Facebook oldalunkat: szepitokmagazin
Testvéroldalunk: eletszepitok.hu
Instagram oldalunk: szepitokmagazin